Karácsony 2009

Karácsony előtt meglátogatott minket a Szívós család.

Munkára fogtuk Csöpi nagyi fonalgombolyítóját:

Idén nem sütünk sok bejglit.

A macskák is szeretnek sütni.

23-ára már ünnepi asztal dukál:



A varázslatos villamosajtajú házikó

Debrecen főtere karácsonyi díszkivilágításban

Idill

Kukuca

Pepéék



Gesztenye

Oviápdét

Az őszi szünet tiszteletére nagy csoportösszevonások vannak az oviban. Momó rendesen a Vörösbegy csoportba jár, de tegnap a Kékcinkébe kellett menni reggel, ma meg már a másik (épület-) szárnyba, a Fülemülébe. Elég sokan vannak így sajnos, pedig előre titokban örültem, hogy kicsit szellősebben lesznek, hátha több figyelem jut a bent lévő gyerekekre – mondjuk az én „problémás” fiamra.

Előttem egy pár küldte be a gyerekeiket, hosszan elbeszélgettek az óvónővel. Volt egy nagyon érdekes – bár igen szomorú – része a beszélgetésnek.

Megkérdezték az óvónőt, hogy jól értették-e, amit a gyerek mondott, hogy babakori képet kellene bevinni a gyerekeknek. Az óvónő pedig azt válaszolta, hogy nem ő kérte, biztosan a másik óvónéni volt (az külön is megérne pár szót, hogy az óvónő-párosok miért nem tudnak egymás futó projektjeiről). Azt mondta, hogy ő később, karácsony előtt szokott családi képeket kérni, de annyi most az olyan család, ahol hiányzik az apa vagy az anya (válás vagy haláleset miatt), hogy igyekszik egyáltalán nem felhozni ezt a témát. Rámutatott az egyik közelben játszó kislányra, aki az apukáját veszítette el.

Momó már majdnem két hónapja jár oviba. Úgy tűnik, szereti, bár reggel vonakodik a készülődésnél, indulásnál (ami rendesen megviseli Zoli idegeit), de érkezés után nem rendez hisztit, bemegy a csoportba játszani, délután pedig előfordul, hogy olyasmit mond, hogy „jó volt az óvoda”.

A kaki-ügy (szeparációs szorongás, vagy mi, 4-5 napig is tartogatta) oldódni látszik, bár sajnos egyelőre a nadrágját részesíti előnyben a WC helyett, és ezzel sajnos jobbára az óvodát tiszteli meg. De a múlt hetet itthon töltöttük, és többször is előfordult, hogy szó nélkül magára húzta a vécéajtót, és némi trónolás után ott figyelt a kaki a vécében. Azt hiszem, szépen haladunk!

Próbálom ovi után meg hétvégén elvinni ide-oda. Most a kedvenc programja a hévezés. Elmegyünk a Boráros térre, felszállunk a csepeli hévre, elmegyünk valameddig, aztán visszamegyünk, esetleg leszállunk a Lágymányosi-hídnál, ahol a Művészetek Palotája meg az új Nemzeti Színház van, és egy szép nagy park, meg játszótér, meg tiszafa-labirintus, amiben el szoktunk veszni, meg a zikkurat (Zoli nemzeti kutyaszarnak hívja, a formája miatt), amire fel szoktunk mászni.

Hétvégén elvittem a MüPába egy gyerekeknek szóló, ütőshangszereket bemutató koncertre a Talamba együttes előadásában. Eleinte innen is el akart menekülni, mint a Muzsikás táncházából a múltkor, de végül sikerült rávenni, hogy maradjunk. A végén kicsit már unta a dolgot, inkább a 8-10 méter magas nehéz bársonyfüggöny érdekelte a hátsó széksor mögött, mint az előadás, de azt hiszem, alapvetően tetszett neki a koncert. Sajnos nem volt teljesen felhőtlen a program, mert hiába hagyta ott a zenekar a színpadon a méregdrága hangszereket a gyerekek legnagyobb örömére, Momót zavarta a nagy ricsaj, és jobban érdekelték a folyosón álló zongorák, amiket mindenáron kipróbált volna, de nem hiszem, hogy a biztonsági őrök értékelték volna a dolgot…

(Zoli Amerikában van 3 hétig, úgyhogy igyekszünk addig hasznosan tölteni az időnket. Holnap nevelési tanácsadóba megyünk, pénteken meg Galgahévízre, Matejékhez. A jövő hetet még majd meglátjuk.)

Budapest, péntek este

A minap meglátogattuk az anyósomat (nyócker). Este 9 előtt indultunk haza, még nem volt sötét sem nagyon. A Práter utcát poros arany fénybe vonta a naplemente. Ballagtunk hármasban a körút felé. Szemben taxi jött, megállt, csinos nagyvilági luxusdámák szálltak ki. Pár méter frissen aszfaltozott járdához értünk, benne 3-4 mély keréknyom – nem bírták ki, ráparkoltak. Szemben két nagyon színes fiatal csaj, majd egy szintén fiatal kínai nő, fekete, átlátszó tüllfelsőben.
Kiérünk a Corvin mozihoz. Mellette (és egymás mellett) két, teljesen egyformának tűnő csehó, terasszal. Az egyik előtt úgy 300-an ültek, a másik előtt hárman. Mit tudhat az egyik, amit a másik nem? Hidegebb a kóla, kedvesebb a pincérnő, vagy csak a feneke kerekebb?
A körút szélén az aluljáró lépcsőjét népes tizenéves társaság veszi körül. Egyformák (főleg fehér nyári cucc van rajtuk), furcsák. Nem csinálnak semmit, nem szólogatnak be, de nem jó érzés elhaladni mellettük.
Momó utálja az aluljárókat (általában a metróhoz vezetnek, ami hangos, meg szeles, ezért félni kell tőle, még akkor is, ha vonat), így elég komplikált átjutni vele a villamosmegállóba. Sokáig nem jön a 6-os, viszont az ellenkező irányba számos tűzoltóautó tart. Végül megjön a villamos, felszállunk.
Az úri közönség fele a ZP-be tarthat. Mellettünk, az ajtónál fehérbotos, sokcsomagos figura üldögél, mélyen az arcába húzott kalapban. Illuminált fehérruhás huszonéves szól hozzá: „Büdös vagy, szájjá le, hallod?!” (Nem is volt büdös egyébként.) Pasi felnéz – arcát mintha gyurmából formázták volna – ki tudja, a beszólás miatt-e, leszáll a következőnél. Előtte mélyeket köhög.
Körtéren leszállunk, ekkorra sötét van.
A Himfy utca elején autó áll, ajtaja nyitva, mellette húszéves-forma fiatalember. Meztelen felsőtestén párhetes baba, nadrágja dereka a combja közepén, így remek kilátás nyílik hosszúszárú selyem alsógatyájára.
.
Mikor költözünk már?!!!!!!!

Mustn't Park

Ez volt a címe az egyik általános iskolai angol leckénknek. A "mustn't" szerkezet használatát mutatta be egy olyan képzeletbeli parkon keresztül, ahol nem szabad fűre lépni, szaladgálni, enni, inni, levegőt venni... No, ez az olvasmány jutott eszembe, amikor nemrég Debrecenben járva ellátogattunk az egykori Jubileumi Játszótérre, azaz a "Jubcsira", amit azóta alaposan gatyába ráztak, körbekerítettek, és Százholdas Pagonynak kereszteltek át.
Pedig az első benyomás nagyon pozitív volt: izgalmas, szép, ránézésre biztonságos játékok minden korosztálynak, szép nagy fák között; a domb-erődöt meghagyták, sőt még fejlesztették is: építettek rá egy izgalmas cső-csúszdát. Van WC, van ivókút, a kapu pedig biztonságos, a kisgyerekek nem tudnak csak úgy kicsámborogni rajta.
Aztán megláttam a táblákat.
Nem ajánlás áll rajtuk, hanem utasítás: a játékot 3-6; 6-12 évesek használhatják. Szerencsére ezt még nem ellenőrzik nagyon szigorúan: nem kérnek minden gyerektől lakcímkártyát, hogy 5 éves, 7, vagy éppen 13. Bár igazán nem értem sem azt, hogy pl. 15 évesek, vagy éppen félős vagy vakmerő kisgyerekkel bíró 50 kilós anyukák miért ne használhatnák a játszóteret, sem azt, hogy egy ekkora játszótéren - ugyanis a Pagony akkora, hogy mind területre, mind a játékok számát tekintve legalább 3-4 átlagos játszótér kijönne belőle - miért nincsen egy olyan játék sem, amit 10-16 éveseknek terveztek (az uniós ajánlás, úgy tudom, 1-6, 6-10 és 10-16 éves korcsoportokat különböztet meg játszótér-ügyben).
Nemsokára újabb táblákat fedeztem fel: "A játszótéri játékokat felnőttek nem vehetik igénybe!". Ez, bár nekem nem tetszik, mert szívesen hintázok a gyerekkel, ha kevesen vannak a játszótéren, és nem foglalom a gyerekek elől a hintát, de valahol persze értem a logikáját, ha nem is értek vele egyet. (Bár a logikával jobban összeférne, ha inkább súlyhatárt szabnának meg...) Ami igazán sokkolt azonban, és ami miatt a lábamat sem teszem be többé a "Jubcsira" - legalábbis amíg nagyot nem változnak a dolgok -, az a "military" ruhás bácsi, aki hatóságként lép fel, ahányszor egy szülő - akár csak a csöpp gyerekét óva a leeséstől - ráteszi a lábát, vagy épp a hátsóját valamelyik játékra. Na EZT kikérem magamnak, a bennem élő felelős, felnőtt polgár nevében.
Debrecen épített egy szép játszóteret, ahol a szülő nem játszhat a gyerekével, csak felügyelheti a ténykedését. Egy játszóteret, ahol 12 éven felüli gyerekek nem játszhatnak. Egy játszóteret, ahol egy hatóságnak látszó, és akképp fellépő személy figyeli minden mozdulatunkat, és ránk szól, mint egy gyerekre, ha "rosszat" teszünk. Hát köszönöm, de ebből nem kérek!
Mellesleg ennek a csilivili játszótérnek a kellős közepén még mindig ott áll az a ronda, romos épület, ami már az én gyerekkoromban is ugyanott állt, ugyanilyen állapotban, csak még vasrakéták és hasonló, nem EU-konform játékok társaságában.
Ez után a sokkoló tapasztalat után kicsit más szemmel is megnéztem a játszótereket, ahová járni szoktunk. Szépek, biztonságosak, körbe vannak kerítve, de ahol van őr, ott is csak éjszaka: este, sötétedéskor jön, kitereli a népet, elrendezi a játszóteret, bezárja, reggel meg kinyitja. Napközben rengeteg szülő és kisebb-nagyobb gyerek van ott: ha a babahintán nincs szabad hely, a baba hintázhat anya ölében a laphintán, és ha a három-négyéveseknek kedve támad felmászni a "várba" a nagycsúszdához, anya vagy apa segít neki, esetleg felkíséri, ha még bizonytalan a mozgása. A szülők belátásán múlik, hogy mit csinálnak. És ez így jól működik, nincs belőle gond.
(Attól meg, aki esetleg nem érti, hogy mi az alapvető gondom a tiltótáblákkal meg a military ruhás "rendfenntartóval", csak azt szeretném megkérdezni: KOMOLYAN a szülők jelentenek veszélyt a játszótéri játékok épségére?)

Cici

Van Momó csoportjában egy kislány, amolyan igazi, hamisítatlan hároméves királylány (hasonlóan királylányos anyukával egyébként: magas, csinos, szőke, kékszemű). Gyakran vagyunk együtt a játszótéren, szoktam beszélgetni velük. Ma ezzel fogadott a mamája:
Képzeld, a lányom ezt mondta a minap: "Anya, neked kicsi cicid van. A Mózes anyukájának nagy cicije van. Ha nagy leszek, én olyan cicit szeretnék, mint a Mózes anyukájáé!"
Hát irtó jót mulattam a sztorin. Azt hiszem, régen kaptam ekkora bókot! :-)

Különvélemény

Előrebocsátom: tisztelem és becsülöm Dr. Vekerdy Tamást, mélyen egyetértek az általa képviselt elvekkel, és azon kevés ember közé sorolom, akiknek komoly tekintélye van a szememben, és feltétlenül adok a véleményükre.

A Nők Lapja idei 4. számában közölt véleményével viszont nem sikerült azonosulnom, így – bár én nem gyerekpszichológus vagyok, hanem szülő – meg szeretném fogalmazni az esettel kapcsolatban a saját véleményem.

.

Mivel nem találtam meg a neten a hivatkozott cikket, így íme egy összegfoglalás:

A levél írója egy három- és egy egyéves kisfiú anyukája. A gyerekek jó testvérek, bár természetesen a nagyobbik időnként ellentmondásosan viszonyul a kicsihez. Kertes házban laknak, de nincsenek közvetlen szomszédaik, ha társaságra vágynak, ki kell mozdulniuk. Ezek a kimozdulások a kistestvér születése óta elmaradtak. A férj hat körül ér haza a munkából, este sokat foglalkozik a gyerekekkel. A nagyszülők távol élnek, a gyerekek erősen kötődnek a szülőkhöz. Az anya igyekszik jó anya lenni, de előfordul, hogy elveszti a türelmét, és kiabál a nagyobbal.

A dilemma: menjen-e a hároméves oviba, és ha igen, mikortól? (Januárban töltötte a hármat.)

A nagyszülők, dédi véleménye szerint háromévesen „annak rendje és módja szerint” menjen oviba. A szülők úgy gondolják, hogy ha már a kistestvér miatt úgyis otthon van az anya, akkor miért ne maradhatna otthon a nagyobbik is – ha nem is évekig, de legalább szeptemberig, a hivatalos évkezdésig. Az óvónők is ezt javasolták. Az anya bizonytalan: nem szeretné, ha a gyerek lemaradna valami fontosról, nem biztos benne, hogy a fiának elég az ő és a kistestvér társasága.

Dr. Vekerdy Tamás (pszichológus) véleménye:

Ne menjen a kisfiú óvodába.

Érvek:

Felmérés ovisok közt: Mi a legjobb az óvodában? „Hogy anya értem jön.”

Az óvoda szükségmegoldás.

Az óvodának jó családi körülmények között élő gyerekek számára soha nincs „itt az ideje”.

Még a jövő szeptember sem feltétlenül kitűzendő időpont.

A testvérféltékenység természetes.

A „soha nem kiabálni” kívánatos, de nem megvalósítható.

A nagynak rosszulesne, ha anya otthon lenne a kicsivel, száműzve érezné magát, és ez még több feszültséggel járna.

Nem hiszi, hogy az óvodában jobban érezné magát, mint otthon az anyjával és a testvérével.

A szülők ne a kívülálló, távol élő rokonokra hallgassanak, hanem a saját megérzésükre.

Eszter (anya) véleménye:

Az én olvasatomban ez a levél egész másról szól, mint a gyerekpszichológus számára. Ez természetes is, hiszen az ő dolga elsősorban a gyerek szempontjait szem előtt tartani, én viszont természetesen az anyára „rezonálok” a történetben. Csakhogy – és ezt Vekerdytől tanultam – a gyerek lelkiállapota elválaszthatatlan az édesanyjáétól.

Számomra a levél elszigeteltségről, bezártságról, fáradtságról, monotonitásról, frusztrációról, bizonytalanságról szól. Szól a támogató közösség hiányáról, aminek következménye, hogy az anya szabadság és kikapcsolódás nélkül, heti 7 nap, napi 24 órában szolgálatban van. Ritkán találkozik a barátaival, rokonaival. Nincsenek körülötte vele hasonló élethelyzetben lévők, akikkel meg tudná beszélni a problémáit, ezért a médiapszichológusnak ír. Szól arról, hogy fáradt, ezért ingerült időnként, és emiatt lelkiismeret-furdalása van, de nem vállalhatja a problémáját nyíltan, mert a társadalom és saját eszményei szerint az anya boldog kötelessége otthon ülni a gyerekeivel, amíg a legkisebb is be nem tölti legalább a 2-3 éves kort.

Szerintem ennek az édesanyának felszabadulás lenne, ha napi pár órában csak egy gyerekkel kellene törődnie. Könnyebben is mozoghatna vele, és könnyebben találhatna programot, hiszen mások az igényei egy egyévesnek, mint egy háromévesnek. Elmehetnének baba-mama foglalkozásokra. Talán van is benne feszültség amiatt, hogy a kicsinek nem adhatta meg eddig azt a kizárólagos figyelmet, mint korábban a nagynak. És legalább addig, amíg a kicsi alszik, lenne végre egy kis ideje saját magára.

Nem értek egyet azzal, hogy az óvodának soha nincs itt az ideje. Egy kisgyereknek mindenképpen szüksége van közösségre (kortárs közösségre is) az egészséges fejlődéshez. Ebben egy organikusan működő világban születésétől kezdve része lehetne: a nagycsalád és a kisközösség pótolhatatlan értéke (és átka :-)), hogy az ember soha nem lehet egyedül. Az izoláltság nem természetes és nem egészséges állapot! Egy együtt élő többgenerációs nagycsaládban és/vagy egy jól működő települési vagy lakóközösségen belül nem fordulhat elő, hogy egy édesanya hónapokat tölt elszigetelten, hiszen tanácsaikkal segítik őt a nála idősebbek, tapasztaltabbak, a kortársaival, hasonló élethelyzetben lévőkkel pedig természetes módon egymásra találnak és megoszthatják problémáikat. (A nála fiatalabbaknak pedig ő segíthet.) Nem fordulhat elő a többéves szünetmentes mókuskerék sem, hiszen a gyerekeket időnként rá lehet bízni a közösség valamely tagjára – a gyerekek és a szülők is jól ismerik őket, és megbíznak bennük. Pusztán a férj jelenléte nem pótolhatja a közösség meglétét. Arról nem is szólva, hogy ha a szülők melegváltásban vannak a gyerekekkel, akkor talán lehet az anyának esélye elszabadulni kicsit, de véletlenül sem a párjával. És mire az 1-2-3 gyerek akkora lesz, hogy már nyugodt szívvel hagyják ott őket egy kvázi idegennel, addigra a két szülő ismeretlenként bámul egymásra. (Nem csoda, hogy olyan sok a válás a kisgyerekes szülők között.)

Igen, egyetértek: egy jó családi körülmények között élő gyerek számára az óvodának soha nincs itt az ideje. Számomra a fent vázolt helyzet jelentené a jó családi körülményeket. Az, hogy a magyar társadalom túlnyomó része nem ilyen körülmények között éli az életét, még nem jelenti azt, hogy ez természetes vagy egészséges állapot. Ha a családot nem veszi körül védelmező, segítő közösség, akkor én igenis szükségesnek gondolom, hogy a gyerek (és az anya is) idővel kortárs közösségbe kerüljön. Úgy gondolom, hogy gyerek- és családfüggő, hogy ennek mikor jön el az ideje – lehet, hogy két-, lehet, hogy négyévesen. Egyetértek a pszichológussal abban, hogy a szülők megérzései többnyire helytállóak – ami esetünkben azt jelenti, hogy a kisfiú nyugodtan menjen szeptembertől bölcsődébe, hiszen a szülők is így gondolják, mert ez jó lesz a gyereknek, és jó lesz az édesanyának is. Ebben a hitben megingatni az anyát (a megcáfolhatatlan szaktekintély helyzetéből beszélve) szerintem felelőtlenség –a beszoktatás folyamatát fogja mérhetetlenül megnehezíteni, ha az anya nem teljes meggyőződéssel, hanem lelkiismeret-furdalástól gyötörve viszi a gyereket óvodába. Vagy megérzése ellenére nem viszi, és egyre rosszabb pszichés állapotba kerül.

Még egy megjegyzés az időponttal kapcsolatban: az én fiam 2 és fél évesen ment bölcsődébe. Nem bánom, hogy nem vártunk még egy évet: én összehasonlíthatatlanul kiegyensúlyozottabb vagyok azóta, ő boldogan jár bölcsődébe, és, bár nem volt könnyű a beszoktatás időszaka (lsd. a szeptemberi bejegyzéseket), de volt rá három hetem, kezdetben 3 gondozónőre 6-8 gyerek jutott, és ez most sem több kb. 20-22-nél, míg óvodában rövid a beszoktatás, szeptemberben sokan érkeznek egyszerre, és kezdettől jóval több gyerek jut egy óvónő-párosra, így egy olyan gyereknek, aki addig elszigetelten élt az édesanyjával, nagyon nehéz lehet a beszokás időszaka…

Bölcsifarsang

Mindazok megnyugtatására, akikkel nem beszéltünk a beszoktatós horrorsztorik óta: Momó szeret bölcsibe járni, eszik, alszik, csajozik („Bölcsike! Julcsika!”), jóban van az Évanénikkel (3 db) és az új gondozónővel, Nikivel is. Reggelente szertartásosan elbúcsúzik (ha érzelmesebb hangulatban van, igazi cuppanós, nyálas puszikat kapok tőle ilyenkor – a standard „pupu” helyett –, ami a napom fénypontja), aztán megy Apával bölcsibe.

Délután érte megyek, a nyakamba ugrik, és – lekopogom – az utóbbi pár napban a maratoni hisztikről is sikerült lebeszélnem, amiket korábban a hegymenet, a lépcsőzés és a „nem nyomunk meg minden útba eső gombot” miatt rendezett, amik pokollá – és mind objektív, mind szubjektív értelemben nagyon hosszúvá – tették a hazavezető utat.

.

Szerdán volt a bölcsifarsang. Egitől megkaptuk Marci oroszlánjelmezét, de addigra már megjelent lelki szemeim előtt Mózi mint Kövér Ellenőr (a Thomas, a gőzmozdonyból), és Momó elég rosszul reagált az oroszlánjelmez sapkarészére, így jobb ötletnek tűnt idén még valami humanoidnak öltöztetni. Ráadásul nem is igazán ismeri az oroszlánt még. A Thomast nagyon szereti, és én úgy gondoltam, hogy nagy élmény lenne neki, ha olyasminek öltözhetne, amit ismer és szeret. A mozdonyt nehéz lett volna kivitelezni, és még ha meg is oldom, nem hiszem, hogy felvette volna. :-)

(A fenti szöveg nem véletlenül tűnik magyarázkodásnak: véletlenül sem szeretném Egit megbántani oroszlánügyben. ;-))

.

Tehát a jelmez:

Vettünk egy fehér inget.

Az itthon kallódó fekete fotókartonból csináltam cilindert. (Ez a legneccesebb: nem hiszem, hogy sokáig maradna Mózi fején…)

Varrtam egy sárga mellényt.

Használtruha-boltban vettem zakót és nadrágot.

Varrtam egy másik sárga mellényt, mert az első kicsi lett. :-)

Megkértem Zolit, hogy az egyik nyakkendőjét kösse rövidre.

Érdekes, hogy a reggeli öltözködésnél visítva tiltakozott a fehér ing ellen, a nadrágot és a mellényt már kicsit kevésbé bánta, és amikor megmutattuk neki a tükörben, hogy hogy mutat, és biztosítottuk róla, hogy nagyon jól fest, egészen megnyugodott.

Később megírom a többit, most (szerda reggel) még csak annyit tudok, hogy az Évanénik lelkendezve fogadták, hogy milyen csinos. Talán ennek köszönhetően hagyta, hogy Zoli a zakót, a nyakkendőt és talán a cilindert is ráadja, tehát teljes harci díszben csatlakozhatott a reggeliző királylányok és tündérek hadához.

.

***

Délután tartalékba öltöztetve kaptam vissza Momót – kiderült, hogy nem ette le magát, csak úgy gondolták, kényelmetlen lenne a „jelmezben” aludnia. Mindenesetre visszaöltöztettem, így bent maradhatott a váltóruhája.

Arról, hogy mi történt a farsangon, persze nem sokat tudok, csak a gondozónők szűkszavú beszámolójára hagyatkozhatok, akik szerint ettek, ittak, jól érezték magukat. Abból gondolom, hogy Mózinak bejött a jelmezesdi, hogy öltözésnél már nyoma sem volt a korábbi tiltakozásnak: előzékenyen segített, dugta kezét-lábát, maga nyomta fejébe a cilindert, szóval a reggeli ellenállásnak nyoma sem volt.

(Bocs a rossz minőségű képekért, ha tudom, kicserélem jobbakra később.)

.

Azújesztendőben!

Kedves Rokonaink, Barátaink és Üzletfeleink! Bár ezek többnyire ugyanazok.

Boldog új évet Nektek!

Zoli

Kívánunk nektek (mint magunknak) boldogságot, békességet, nyugalmat, anyagi biztonságot, kiegyensúlyozott párkapcsolatokat és/vagy termékeny, gazdagító egyedülléteket, sok kedves új ismerőst, és ha lehet, a régiek mellé új barátokat is, otthonérzéssel teli együttléteket, építő élményeket, tapasztalatokat, sok-sok derűs, boldog pillanatot
az új esztendőben!

Eszter

Voat (Toasz, Pööszi, Dzimsz), villmos (ingongó), gyeetya, kaárcsony, fenyő. fa.

Mózi

Fogadalom

Veszek egy gépolajat. Olyat, ami elég kicsi kiszerelés, és biztonságosan vissza lehet zárni. És egy évig MINDIG nálam lesz. Ahogy az embernél mindig van a táskában zsepi, golyóstoll, pénztárca, igazolvány - úgy lesz nálam mindig gépolaj.

Idén tavasszal jutott eszembe először ez az ötlet, és azóta számolgatom (nem pontosan, csak úgy nagyságrendileg tartom számon), hányszor lett volna rá szükség. A játszótereken a hintákhoz. A bölcsi kiskapujához. A babakocsi kerekeihez. Ajtókhoz, ablakokhoz, hűtőajtókhoz, zárakhoz, lakatokhoz...

Ünnepélyesen fogadom, hogy 2009-ben mindig lesz nálam gépolaj. (Kivéve, ha otthonfelejtem.)

Én leszek az emberiség jótevője. A magányos gerilla-olajozó. Reszkess, nyikorgás, jövök!

Tablók

Ezeket a tablókat pár óra alatt barkácsoltam Corel Photo-Paintben. Pár hete volt az osztálytalálkozónk, és nem akadt itthon kinyomtatott fénykép, amit magammal vihettem volna, az utazás előtti estén viszont eszembe jutott, hogy jó lenne vinni képeket. Találtam a gépen grafikai programot, meg egy halom digitális fotót, úgyhogy nekiláttam (éjjel kettőre már készen is voltak :-)). Nagy sikerük volt, hétvégén meg az anyósom is ezeket kapta névnapjára - azóta sem tud betelni velük. Azért is mutatom meg őket most, hátha valakinek megtetszik az ötlet, és hasonlóval lepné meg a nagyszülőket karácsonyra. Kellemes böngészést, jó munkát!

Babapempő II.

Legutóbb a hozzávalókról írtam, most jöjjenek az elkészítési módok!

A cél az, hogy a baba (és egyébként az egész család) ételeiben minél több hasznos anyagot megőrizzünk, ezért elsőbbséget élveznek a kímélő eljárások, különösen a párolás. Ha valamit vízben főzünk, akkor használjuk a főzőlét is, mert így visszanyerhetjük a beleoldódott ásványi anyagokat. Ha kiöntjük a lefolyóba, talán pont a leghasznosabb anyagoktól szabadulunk meg! Jó alternatíva még egyes zöldségféléknél a sütés is. No nem a bő olajban sütés, hanem a tepsiben, üveg- vagy agyagedényben, sütőben sütött-párolt, finomra pirult zöldségek és húsok.

Nem találtam sehol utalást arra, hogy milyen idős kortól javasolják a nyers hozzávalók bevezetését. Ez valószínűleg az anyuka bacifóbiájának szintjén múlik. De ha jól rémlik, akkor a párolt almapéppel csak Stahl Juditnál találkoztam, egyébként szerintem kezdettől lehet a gyümölcsöket hőkezelés nélkül adni. Aki véletlenül nem ismerné: almareszeléshez remek kis célszerszám a képen látható kütyü.

A hozzátáplálás kezdeténél azt tapasztalhatjuk, hogy nagyon előnytelen az étel elkészítésére szánt idő és az elfogyasztott mennyiség aránya (egy óra meló, két teáskanál pép). Erre olvastam egy remek megoldást, amit aztán lelkesen alkalmaztam is: jégkockatartóban lefagyasztottam az elkészített pépeket, zacskókban tároltam a mélyhűtőben, és az ebéd-(vacsora-, reggeli-, miegymás) -idő közeledtével elővettem az éppen szimpatikus kombinációt (pl. 2 sóska, 2 krumpli, meg 1-2 banán (na jó, banánt nem mélyhűtöttem, minek?), vagy alma-krumpli-sütőtök), mikróban összemelegítettem, és így 5 perc alatt elkészült a bébiétel. Később a natúr zöldségek, gyümölcsök mellett tartottam a mélyhűtőben jégkockákat húslevesből (zöldséget, főtt húst és levest turmixoltam össze), pörköltből – amikor a családnak főztem, eltettem valamennyit. A pépesítésre a legalkalmasabbnak a botmixert találtam, de jó a turmixgép vagy a daráló is. Amikor meg van már pár foga, és kicsit darabosabbat is ehet a kicsi, simán villával is össze lehet törni az ételt.

Sokan nagyon ellenzik a kész bébiételek bevetését. Én ugyan keveset használtam (csak ha nem otthon ettünk), de egyáltalán nem tartom őket rossz dolognak. Viszont mindig nagyon alaposan megnéztem, hogy mi van benne, és azt választottam, amiben nem volt színezék, tartósítószer, állományjavító, cukor, és lehetőleg só sem, vagy csak minimális. Ha belegondolunk, ezeknek a pépeknek az összetételét szigorúan ellenőrzik a hatóságok, míg azokat a zöldségeket, gyümölcsöket, amiket a piacról-boltból beszerzünk, alig ellenőrzik. Ha valaki még arra is figyel, hogy igazoltan „bio” legyen a megvásárolt bébiétel, jó eséllyel egészségesebb ételt ad a kicsinek, mint akár a saját főztje.

Ha valamikor sok időm lesz blogolni, írok majd családbarát (gyorsan elkészülő és egészséges) recepteket is!

Babapempő

Többen is kerestetek mostanában azügyben, hogy ideje a porontyoknak az anyatejen kívül mást is fogyasztania, mit javasolok. Hát íme:

Először is érdemes beszerezni és áttanulmányozni a Kismama Magazin bármely évad januári számát, amiben részletesen tárgyalják a kérdést (ha valaki kéri, elküldöm a táblázatot pdf-ben). Én is ebből indultam ki: bár elég dogmatikus, de tudományosan megalapozott, ésszerű és nagyon óvatos. Például szó sincs benne arról, hogy a 8 hónapos gyereknek bátran adjunk frankfurti levest, ha kinézi a szánkból (én simán megtettem). :-)

Fél éves kor körül szokták kezdeni a hozzátáplálást – tápszeres babáknál gyakran kicsit korábban, anyatejeseknél van, hogy a kicsi még sokáig nem fogad el mást, de az sem baj. Igazodjunk a baba igényeihez: ha kedve van enni, adjunk neki bátran, ha idegenkedik az új ízektől, haladjunk lassabban, és ne csodálkozzunk, ha eleinte csak egy-két kanállal eszik. Olyan zöldségekkel, gyümölcsökkel jó kezdeni, amik helyben, a saját éghajlatunkon megteremnek (tehát pl. nem déligyümölccsel). Itthon a leggyakoribb kezdőétel az alma és a krumpli, de ugyanilyen jó pl. a körte, a sütőtök, a répa, és bár déligyümölcs, de a banán is. Ázsiában úgy tudom, a rizs is az elsők között szerepel a babaétlapon.
Általános szabály, hogy egy-egy új hozzávalót csak két-háromnaponta vezessünk be, hogy könnyű legyen kiszűrni, ha a kicsi esetleg érzékeny valamelyik összetevőre.
A pépekbe legalább eleinte keverjünk anyatejet is, hiszen ezt már ismeri a baba emésztőrendszere, így könnyebb az átmenet.
A fenti sort simán lehet variálni egymással, ezzel ki is húzhatjuk az első egy-két hónapot.
Az ízesítésnél vegyük figyelembe, hogy a baba ízlése még nincs úgy „elrontva”, mint a miénk, tehát nem kell cukrozni (a finomított cukor sok betegség és az elhízás alapja, sok gondtól kímélhetjük meg magunkat és a csemetét, ha nem szoktatjuk rá a természetellenesen édes ízekre), nem kell sózni (a só szintén olyasmi, amihez csak a modern ember fér hozzá korlátlan mennyiségben, van is belőle baja bőven – a baba veséje még nagyon érzékeny, nincs felkészülve a mi sózott ételeinkre), viszont 7-8 hónapos kortól megismertethetjük pl. a petrezselyemmel, a bazsalikommal, a majorannával, zellerlevéllel, kaporral, főzhetünk a krumplihoz babérlevelet.
A bevezető ételek után gyümölcsből adhatunk neki, aminek éppen szezonja van (szilva, őszibarack, meggy, cseresznye, sárgabarack, nektarin, dinnye, narancs), viszont vigyázni kell az eperrel, ami allergiás reakciót válthat ki, és a bogyókkal (szőlő, málna, áfonya, kökény stb.), mert könnyű őket félrenyelni, ezért ezeket egy éven felülieknek is inkább csak pépesítve vagy gyümölcsléként adjuk.
Zöldségből a második körben próbálkozhatunk a sóskával (krumplival szelídíthető, cukor helyett édesíthetjük banánnal), spenóttal (ha akarunk, főzhetünk hozzá egy pici fokhagymát, vagy meghinthetjük egy kevés reszelt szerecsendióval), céklával (szintén keverhető krumplival, répával és/vagy banánnal), salátafőzelékkel (ez nekem túl gusztustalanul hangzott, úgyhogy nem próbáltam), paradicsommal (megfőzve, héj és mag nélkül – figyelve, hogy nem túl savas-e, nem csípi-e ki a popsiját), cukkinivel, tökkel, uborkával (főzve), brokkolival, héj nélküli hüvelyesekkel (a zöldborsót, lencsét át kell passzírozni). Sóskát és spenótot maximum heti egyszer ajánlott adni a babáknak.
Ezek után jöhetnek a húsok: 7-8 hónapos kor körül a szárnyasokkal kezdünk, később jöhetnek a vörös húsok. A hal nagyon egészséges, de csak akkor adjuk kisbabának, ha ellenőrzött, tiszta helyről származik – a tengeri halakkal várjunk még. A tojásról megoszlanak a vélemények: nekem úgy mondta a védőnő, hogy először főtt tojás sárgájával dúsítsuk a főzelékféléket, a kismamás táblázat szerint csak egyéves kor után adjuk. A gomba a húsokhoz hasonlóan viszonylag nehezen emészthető lény.
Viszonylag későn javasolják bevezetni a „gázos” zöldségféléket: a káposztát, kelkáposztát, hántolatlan hüvelyeseket. Amikor a család ilyesmit eszik, ki lehet próbálni, hogy nem fáj-e tőle a kicsi hasa.
Gabonafélék: zab-, rizs-, kukoricapelyhet keverhetünk már egész korán a gyümölcspépekhez.

Amivel mindenképpen érdemes várni:
A tejfehérjék sok baba emésztőrendszerét megterhelik, ezért egyéves kor alatt nem ajánlott tejtermékekkel kínálni a babákat, és később is csak fokozatosan: az erjesztett tejtermékek (sajt, túró, joghurt, kefir) segítik azon jótékony baktériumflóra kifejlődését, ami később lehetővé teszi a sima tehéntej feldolgozását is.
A gabonafélékre szintén lehet érzékeny a baba emésztőrendszere, aki ilyet tapasztal, nézzen utána, és ennek megfelelően állítsa össze a kicsi étrendjét. (Pl. sűrítéshez később is használjon rizslisztet, tört krumplit búzaliszt helyett.)
Bár sokan javasolnak csuklás ellen citromlét itatni az egészen pici babákkal is, én ezzel várnék legalább 8 hónapos korig, akkor is odafigyelve, hogy a citrusfélék nem okoznak-e allergiás tüneteket.
Az olajos magvakat csak 1 éves kor után javasolja a szakirodalom bevezetni, akkor is finomra darálva – egyrészt, mert nehéz őket megfelelően megrágni és lenyelni (Mózi 2,5 évesen még mindig fuldoklik, ha néha megkaparint egy darab diót), másrészt mert a mogyoróallergia nagyon veszélyes, és egy beszélni még nem tudó gyereknél lehet, hogy nem vennénk észre időben, hogy elkezdett bedagadni a torka.
A mézet, bár nagyon egészséges, szintén csak 3 éves kor felett ajánlják, mert előfordulhat benne a botulizmust okozó baktérium. Én ugyan nem hallottam még ilyen esetről, de nem is szeretnék – ritka ronda egy betegség, és gyakran halálos kimenetelű.
Várjunk, amíg csak lehet a mesterséges adalékanyagokkal. Egy kisgyereknek semmi szüksége a vegeta és más ételízesítők egyenízére, a csipszek só- és olajtartalmára (nem beszélve a rájuk szórt sajt-, füstölt- stb.-ízű porokról), a rossz minőségű átlagcsokik állományjavítójára. A bolti felvágottak helyett ideális lenne a házi pástétom, szeletelt sült hús – de ha boltit eszünk, (mert azért egy átlagos háztartásban ez a reális,) akkor is figyeljünk a minőségre, válasszuk inkább a láthatóan igazi húsból készült, viszonylag natúr sonkákat a párizsi és a füstölt (pláne gyorsérlelt) húsáruk helyett. Rágcsálni vihetünk magunkkal felkockázott gyümölcsöt, natúr puffasztott bigyókat (buláta, rizsgolyó). Esznek még elég kemikáliát, minél később kezdik, annál jobb.

Legközelebb az ételek elkészítéséről írok majd. Akit valami konkrétan érdekel, szóljon, és igyekszem utánanézni!

Mózi bölcsibe megy 4.

Harmadik hét

Jót tett a hétvége, lehiggadva futottam neki az új hétnek. Mózi kicsit kevésbé lelkes az indulásnál, viszont napról napra kevesebb a hiszti az érkezés és elválás körül. A hétfő még gázos volt: Zoli négynapos tréningre utazott Dobogókőre, reggel hármasban mentünk bölcsibe. Ez Mózit eléggé megkavarta: búcsúzás apától, majd rögtön rájön, hogy mindjárt megy anya is… De mire kiléptem az átadó ajtaján, már hallottam (illetve nem hallottam), hogy nincs gond. Alszik minden nap, bár elaltatni nem könnyű (csak nekem könnyebb így, hogy rádiójáték üzemmód helyett itthon vagyok, és csak 2 körül megyek vissza, és megvárom, amíg felébred). Mondják, hogy nagyon nyugtalanul alszik. Szerencsére csak ott, itthon jól alszik, kipiheni magát. Mondják, hogy mindent szépen megeszik, és Éva nénitől még egy dicséretet is sikerült kicsalnom, miszerint „persze, trauma, trauma, de meg kell lennie, és ő azért ennél rosszabbra számított”. :-)

Pénteken Mózit először sikerült úgy otthagyni a bölcsiben, hogy nem sírt. Kicsit morgott, aztán Zsuzsa néni mondta neki, hogy menjen, főzzön neki kakaót, ő meg ment.

(Rájöttem az univerzum egyik nagy összefüggésére: a bölcsibe vezető úton azért van minden reggel friss hányás, mert egybeesik a műszaki egyetemisták egyik fő útvonalával. Persze lehet, hogy az egyeskét (n-eskét) bölcsibe-oviba, ketteskét (n+1-eskét) pocakban hordozó anyukák is tarkítják néha a képet. ;-))

Mózi még aludt, amikor délután odaértem a bölcsibe. Éva néni újra megerősítette, hogy sokkal rosszabbra számított, és elújságolta, hogy Mózi földhözvágta magát és nagy hisztit rendezett, amikor az egyik kisfiú megütötte. Ő próbálta megvigasztalni, de lerázta, rugdosott és még keservesebben üvöltött. Aztán békén hagyta, Momó meg elvonult a sarokban lévő matracokhoz, és két perc múlva már egy autót tologatott, mintha mi sem történt volna. Mondtam, hogy ez így megfelel a szokásos forgatókönyvnek.

Hétvége: pici fiunkat láthatóan megviseli a bölcsiakció. Regresszív tüneteket mutat: szeparációs szorong, cicimániás, sokat hisztizik és nyafog. Meg fáradt: szombaton hétkor kelt, és délelőtt fél tízkor már aludt.

Negyedik hét:

Ugyan még csak szerda van, de úgy döntöttem, nem naplózom tovább a bölcsit: lassan sínre kerülnek a dolgok. Momó tegnap már se búcsúzkodásnál nem sírt apának, se délután anyának. Egy gyors pápá, és már el is tűnt a bölcsiszoba bugyraiban, ahová illetéktelen szülői szem be nem tekinthet (illetve csak hosszas diplomáciai folyamat után, előre egyezetett időpontban, egy kicsit). Mostanra pozitív hozadékai is érzékelhetők a bölcsislétnek: Momó kommunikatívabb, ügyesebben működik együtt más gyerekekkel, biztosabb a napirendje, korábban fekszik (mondjuk mi is), és úgy általában nagyfiúsabb. Csak azt várom már nagyon, hogy végre érthető szavakkal is el tudja mesélni, mi történt vele, és válaszolni tudjon a mindennapos faggatózásunkra, hogy ki a barátja, kivel játszott, mit játszott, mit evett és hogy érezte magát.

Napló vége.

P.S.: azért persze ha történik valami érdekes, azt rögtön megírom!

Intermezzo - hétvége esküvővel

Rámfért 3 nap szünet, sikerült helyre(?)tennem a dolgokat magamban. Pénteken Egiéknél voltunk bölcsi helyett, onnan indultunk délután Debrecenbe, az öcsémék szombati esküvőjére. A lagzi jól sikerült, senki nem késelt meg senkit, senki nem üvöltözött (nyílt színen ;-)), a bulin pedig bemelegítés után volt twist, rock’n’roll és limbó is. Mózi egy rumbatökkel bulizott, amit Pepéék kaptak valakitől nászajándékba, és nagyon jól érezte magát. Az unokahúgom nagyon cuki, jó volt újra látni!

Mózi bölcsibe megy 3.

Szeptember 8.
Ma rossz idő van, úgyhogy megismerkedünk az udvar után a szobával is. Újabb szabályok: nem szabad a bútoron autót tologatni, csak a földön; kirakózni csak az asztalon lehet, a földön nem. Éva néni kedveli a sötétet: a szomszéd szoba gondozónője szóvá tette, hogy sötét van, miért nem gyújt villanyt, de ő úgy vélte, nincs sötét. Rám nézett megerősítésért, de mondtam, hogy szerintem is sötét van. Végül Zsuzsa néni is megérkezett, és kérdezés nélkül felkapcsolta a villanyt. Éva néni egyébként is elég borúlátó: egész hétre esőt jósolt, a meteorológusok véleménye ellenére.
Napközben egyszer kiszaladtam a teremből a szekrényekhez úgy fél percre – Momó oltári nagy patáliát rendezett. Elkezdtem megbeszélni vele, hogy olyan is lesz ám, hogy nem leszek itt.
Az ebéd nagyon ízlett neki: sárgaborsófőzelék volt valami sült tojásos-lisztes morzsalékos tüneménnyel. Még almát is evett! Megint felhozta a „koncinkát”, de lebeszéltük.

Szeptember 9.
Momó lelkesen ment bölcsibe. Érkezés után úgy ¾ órát játszottunk, aztán Éva néni kiadta az utasítást, hogy anyuka elmegy 20-25 percre. Fél órát is maradtam, tudom, hogy ha egyszer lelépek, maga a hiszti eltart 15 percig, legyen ideje lenyugodni. Mikor visszamentem, belestem, a gondozónők pedig integettek, hogy minden rendben, nyugis, játszik, bújjak el. A társalgóban traccspartit rendeztünk az anyukákkal.
Mózit ebéd után, ¾ 12-kor, jóllakottan kaptam vissza.
Beiratkoztunk a bölcsődevezetőnél. Nagyon kedves nő, akárcsak a helyettese.

Szeptember 10.
Érkezés és rövid regeneráció után anyukának irány a társalgó. Bár üzleti tervet kéne írnom, mert vasárnap le kell adnom a VANDÁ-s házim, lefoglal az aggódás és a traccsparti folytatása. Zsófi és Eszter anyukájával már egészen összemelegedtünk.
Ebéd után Éva néni behív, hogy próbáljam meg lefektetni Mózit. Mó mintha hajlana is rá, de aztán felkelne, játszana, de azt meg nem lehet, úgyhogy megyünk haza, mielőtt felkelti a többieket.

Szeptember 11.
Rosszkedvű, esős reggel – engem nyomaszt, hogy egész délelőtt nem leszek a gyerekkel, ő meg érkezéskor nem érti, miért nincsenek a többiek az udvaron, mint máskor. Beadom a szobába, részemről rövid búcsú, részéről keserves üvöltés, anya szíve megszakad.
Délelőtt házit írok, az ajtó túloldalán a gyerek játszik. Néha hisztizik kicsit, olyankor leküzdöm azt a részemet, amelyik odavágná a házit, bölcsibeszoktatást, és mentőakcióba akar kezdeni. Erre a célra direkt fenntartok egy mentális baseballütőt, amivel gyorsan földbedöngölöm az ugrásra kész anyatigrist.
***
A tigris kicselezte a baseballütőt!
Ebéd után Éva néni megpróbálta lefektetni Momót. Amíg vártam, az egyik sorstárs apuka kifejtette, hogy ez a beszoktatás brutális, és hogy az ő gyereke nem fog itt aludni (apuka dobos, belefér a napirendjébe, hogy délben hazaviszi a porontyot).
Én már az első komolyabb hiszti hallatán (mert ugye anyukának marad a rádiójáték üzemmód) összepakoltam, és vártam, hogy Éva néni jön Mózival kézenfogva, hogy mehetünk haza. De még vagy fél órát és két rohamot kellett várnom, mire tényleg feladták.
Bent szívszaggató látvány fogadott: a gyerek hanyatt fekszik a kempingágyon, mint akit odaszögeztek és zokog. Ölbevettem, a nyakamba borult, sírt, és majd’ megfojtott.
Aztán hazatoltam, és pocsékul éreztem magam.

Mózi bölcsibe megy 2.

Szeptember 3.
Mó ma először szóbaállt a többi gyerekkel: a többiek a faházikóba gyűltek, ő pedig beállt az ajtóba, és szónokolt nekik fennhangon, halandzsul. Belakta az udvart, egyre bátrabban biciklizik, és a hiszti is összehasonlíthatatlanul kevesebb volt, mint eddig. Ma már fél 10-re jöttünk, és negyed 12-ig maradtunk (ebédre még nem, bár szerintem jó ötlet lett volna, tetszene Mózinak).
Zsuzsa néni unikumos laposüvegből nyomja a tízórai kávéját. Igazán vicces. Ennek kapcsán részletesen kitárgyaltuk a gondozónők kávépreferenciáját. Jól fog jönni karácsonykor. :) (Jegyzet magamnak: Eduscho dupla, Nescafé Gold)
Délután Momó kihagyta az alvást, így viszont már ½ 6-kor aludt. Nyugis este apával, de mi lesz holnap, ha borul a bioritmus?!
Holnap viszünk itthonról pár használaton kívüli leporellót – olyan lehasználtak a bölcsi mesekönyvei, az Altatóból is hiányzik két versszak. És mit keres a kétéveseknél Ablak Zsiráf?

Szeptember 4.
Fiatalúr most már egyértelműen lelkesen indul minden reggel bölcsibe, pedig már tuti érti, miről van szó. Ma megpendítettem, hogy nem leszek ám mindig itt vele, de majd mindig hozok neki meglepit, amikor visszajövök. Lehet, korai volt még, vagy a borult bioritmus miatt (3/4 7-kor keltünk a szokásos 8 helyett), de elég nyűgös volt. Azért voltak jó pillanatai, félórái is. Sokszor megcélozta a sövény másik oldalát, és mindig vissza kellett hozni - ilyenkor a bölcsi ízelítőt kapott a jól ismert Mózi-féle üveghangú nyekergésből. Egyébként fogalmam sincs, hogy mi a jobb – ha én hozom vissza, vagy ha Éva néni.
Ma először játszhatott bent – a játék tűzhely (gyönyörű fajáték) tetszett neki a legjobban.
Kapott ebédet – krumplifőzelék volt párolt darált hússal -, ízlett neki, de valamiért elvárja, hogy etessem, pedig egyébként szívesen eszik önállóan. Ivott vizet, de az őszibarackot nem kérte (nem csodálkoztam, egyébként sem szokta). A terítésnél szívesen segített volna, de nem engedik. Most, hogy vannak vagy heten, végül is lehetne még, de a drillek a 24-28 körüli létszámra vannak kalibrálva, úgyhogy terítés ugrott. Probléma lehet még, hogy ha megunta a kaját (pedig esetleg kér még pár falatot, csak már nem éhes, ezért nem koncentrál a kajára), akkor feláll, és elindul felfedezni. Tartok tőle, hogy erről rövid úton le fogják szoktatni.
Bölcsi után bementünk az útbaeső boltba. Mó lelkesen pakolt, de szerencsére nem toltak le minket, az eladólány kimondottan aranyosnak találta.

Szeptember 5.
Afrikából erős szél hoz forró levegőt, ráadásul péntek van – mindenki fáradt, nyűgös. Még szerencse, hogy ma csak öt gyerek van – az egyik pörög, a másik már 10 előtt majd’ elalszik. (A szívem szakadt meg érte, hogy nem hagyták aludni. Ledőlt egy matracra, ringatta magát, de ha elszenderedett volna, felébresztették. :-( ) Mózi is fáradt már, türelmetlen – mi tagadás, én is; a gondozónők is figyelmetlenebbek a szokásosnál (na nem nagyon, csak éppen észrevehetően). Mózi először ül oda a tízórás italosztásnál a többiekhez – és mindenkivel koccintana is („koncinka, koncinka!”). Ezt persze nem lehet, leszereljük. Aggaszt, hogy nem iszik, azt hiszem, nem ízlenek neki ezek az édes limonádék meg vizezett cukros gyümölcslék. Remélem, meg lehet beszélni, hogy inkább vizet adjanak neki majd.
Ebédnél elég türelmetlen, menne már - én is, így nem is vacakolunk sokat. Eszik, amit eszik (sütőtökfőzeléket, minkettőnknek bejön), aztán nyomás haza.
Hétfőn zivatarok, jégeső, jön az ősz. – és a második hét.

Mózi bölcsibe megy

Sokat halogattuk már, de most már tényleg muszáj (pénzügyi és mentálhigiénés szempontból is): Mózi szeptember 1-én megkezdte bölcsődei pályafutását.

Augusztus utolsó hetében látogatóban voltak nálunk a bölcsisnénik. Momónak lufit hoztak, karikákkal, mert az a jele (én a virágot akartam, és ott is voltam időben, de Éva néni úgy határozott, hogy azt nem lehet, mert lányos, és mire észbe kaptam, már csak a karika maradt. Hiába, farkastörvények… Majd az ovinál már rutinosabb leszek.). Momónak nagyon tetszett a lufi. Beszélgettünk, kikérdeztek, konstatálták, hogy a gyerek nem nagyon szokott rendszeres társasághoz, ráadásul szopik még, és meghozták a prognózist: nehéz menet lesz. Éva néni parázós típus, csak úgy nyugodt, ha minden lehetséges bajforrást számbavesz, aztán legfeljebb kellemesen csalódik, ha a dolgok a vártnál kicsit jobban alakulnak; Zsuzsa néni ellenben derűsen megjegyezte, hogy hátha Mózi ránkcáfol, és ki se lehet majd rugdosni a bölcsiből. Nem bántam volna, ha inkább Zsuzsa nénit kapjuk beszoktatási felelősnek, de most már mindegy.
Megkaptam házi feladatnak, hogy készüljek lélekben, mert rajtam múlik minden, aztán visszamentek a bölcsibe dolgozni.
(Délután még felhívtam Korom Palit, hogy hogy kell ezt a lelkilegkészülés dolgot csinálni, de azt mondta, sehogy, és hogy szoktassam le a gyereket a ciciről, mert már legfőbb ideje.)

Szeptember 1.: reggel 7 körül keltünk, negyed 10-kor elindultunk bölcsibe. Induláskor üdvözöltük egyhetes olaszországi utazásából megtérő kedvenc szomszédasszonyunkat, majd el is búcsúztunk tőle. A készülődés és menet közben húszpercenként rám törő pánikrohamokat mély levegővételekkel igyekeztem orvosolni.
Érkezéskor a főbejáraton át közelítettük meg az objektumot – ajtó zárva, mogorva konyhásnéni nyitja ki, és érdeklődik, hogy melyik csoportba jöttünk. Modom, nem tudom, ma van az első napunk, ezt még nem mondták. Mondom a bölcsisnénik nevét, elirányít minket a hátsó traktusba. Megtaláljuk a csoportot, lassan a gondozónőink is megkerülnek, megmutatják a hátsó bejáratot, ahol rendesen közlekedni illik, és kiderül, hogy Lurkó csoport vagyunk.
Röviden szétnézünk bent, aztán szaladunk is ki, mert a gyerekek a kerben játszanak ilyenkor. Mózi nagy bánatára sajnos nincs hinta, mert balesetveszélyes, de van homokozó, pici csúszda, faházikó, sok kis motor, labdák, kacskaringós út, kis farönkök ücsörögni, árnyas, barátságos kis udvar.
A másik csoporttól sövénnyel van leválasztva a mi kertrészünk. Az a szabály, hogy a sövényen innen kell maradni. Meg hogy a homokozóból nem pakoljuk ki a homokot. Meg nem gyomláljuk ki a virágokat. Van egy Máté nevű, hozzám hasonlóan nonkonformista kisfiú, na utána elég sokat szaladgálnak, hogy ne gyomláljon, meg ne akarjon kimászni a méter magas kiskapun. Majd meglátjuk, Mó mennyire bizonyul ebben a közegben szabálykövetőnek, egy dicséretet már bezsebeltünk, hogy a lapátot szépen visszatette a homokozóba.
Mózi kezdetben nem állt szóba sem gyerekkel, sem felnőttel, viszont bepánikolt, amikor szem elől tévesztett. Elég sokat lógott a nyakamban, és a cicizéssel is bepróbálkozott, de elég jól fogadta, mikor emlékeztettem a pár nappal korábban született új szabályra: cici csak otthon! Kipróbálta a motort, leült homokozni. Az egy óra vége felé már hajlott a kapcsolatteremtésre is, de csak ha ő kezdeményezett: ha a dadusnéni szólt hozzá, vagy megsimizte a fejét, akkor morgott és odébbment.
Egy órát maradtunk, aztán 11-kor elbocsátottak minket, hogy másnap ugyanígy 10-re jöjjünk.
Délután még vagy háromszor rámtört, hogy „Nem akarok többet bölcsibe menni!!!”. De persze:

Szeptember 2.
…elmentünk ma is. Momó sokkal gyorsabban feloldódott, mint tegnap, közvetlenebb volt a gyerekekkel és a felnőttekkel is (bár a frontális „támadásnak” még mindig ellenállt). Éva néni beült a homokozóba, Mó meg csatlakozott hozzá, én meg gondosan visszahúzódtam, hadd ismerkedjenek.
Mondtam Éva néninek (aki egyébként anyukának szólít, ami elég zavaró így, hogy egyszerre hárman is jelen vagyunk ebből a műfajból – meg egyáltalán), hogy szerintem Mózi nyugodtan ott ebédelhetne már holnap, jó evő, biztosan tetszene neki, de azt mondta, volt már olyan, hogy anyuka biztos volt benne, a gyerek meg nem evett, várjunk csak még egy napot. Én meg igyekszem mindent ráhagyni, az ő szakmája, régóta csinálja, biztos jobban tudja, mint én.
Egyébként is igyekszem az okoskodó énemet háttérbe szorítani – Momónak muszáj éreznie, hogy megbízom ezekben a nénikben, hogy ő is megbízzon bennük. Szóval a nagy, szkeptikus egómat önként vágom fejbe, ahányszor eszembe jut valamiről, hogy ez hülyeség, nem logikus, butaság. Nem könnyű. ;-)
Mózi nagyon rágcsálta a kezét, egyszer még a cicivel is bepróbálkozott (bár lehetett rajta látni, hogy tudja a válaszom előre, csak gondolta, hátha mégis), úgyhogy adtam neki egy kis kenyeret. Éva néni megjegyezte, hogy a beszoktatás után már majd ne adjunk a gyereknek soron kívül, meg az átadóban kaját, mert hát a hangyák, meg a többi gyerek féltékenykedne. Olyasmit motyogtam válaszképpen, hogy persze, csak a gyereket mégse lehet egyik pillanatról a másikra leszoktatni, láttam, hogy szüksége van valami orális ingerre, azért. Lehet, hogy egy szimpla "éhesnek tűnt" is elég lett volna. :-)
Remélem, hogy minél egyformábban fog telni ez a két hét (változatlan emberek, időjárás), hogy ne legyen még több feldolgoznivaló változás egyszerre. Ma kevesebbet kellett a mélylevegős módszerhez folyamodnom, és még egyszer sem jutott eszembe, hogy nem akarok többet bölcsibe menni. Haladunk.

Tükör

Nagyon természetellenes világban élünk. Kevés a kapcsolatunk, kevés közösségnek vagyunk tagjai – szegényes a szociális hálónk –, és ebből rengeteg hátrányunk származik mind egyéni, mind társadalmi szinten.
Ahhoz, hogy az ember megtalálja, megfogalmazza és megvalósítsa önmagát, minél szélesebb és sokszínűbb külső referenciára van szüksége. Azaz rengeteg rokonra, barátra, ismerősre, akiknek valamelyest belelát az életébe, látja a képességeiket, erősségeiket és gyengéiket, szokásaikat, társadalmi helyzetüket, munkájukat, kultúrájukat, konfliktuskezelési megoldásaikat.
Régen az átlagember egyszerűen felnőtt: egyféle minta volt a környezetében, amit követhetett – és követnie is kellett – a fiú vitte tovább az apja szakmáját, és születése pillanatában „készen volt” az élete. (Persze a „különcöknek” akkor sem volt könnyű, sőt.)
Ma, az individuum világában a különc útja talán kicsit könnyebb, mert kevesebb akadályba ütközik élete során, az „átlagember” – mintha létezne ilyen! – viszont elvesztette a referenciákat. Alig van esélye saját énjét kibontakoztatni, megtalálni a középpontját, rálelni az útjára, a sorsára, a hivatására.
Én hiszek a karmában. (A karma szó egyébként munkát jelent.) De lehetnék színtisztán materialista is – mindegy, hogy úgy fogalmazom meg a problémát, hogy a Felsőbbrendű Énem által előre megrajzolt útra szeretnék rálelni, és elvégezni a magamra kiszabott házi feladatot, vagy úgy, hogy az adottságaimnak legmegfelelőbb hivatást keresem, ahol a leghatékonyabban tudok a világ baján segíteni, a leginkább hasznossá tudom tenni magam.
És az önmegvalósítás egy dolog – egy csomó ember megvan egész életében anélkül, hogy eddig eljutna, ez csupán a (Maslow-)piramis csúcsa.

Csakhogy ha az ember gyereket vállal, könnyen szembesülhet azzal, hogy olyan feladatra vállalkozott, amire aligha volt esélye felkészülni addig. A fent említett referenciák nélkül, és megtalált saját személyiség (középpont) nélkül az ember eszköztelen. A modern gyerekpszichológia azt tartja a legfontosabbnak, hogy aki gyereket nevel, gyerekekkel foglalkozik, az legyen kongruens, önazonos. Csakhogy eddig az állapotig eljutni manapság nem egyszerű. Nekem legalábbis biztosan nagyon nehéz.

Mi egy adott korú gyereknél a „normális”?
Miben különleges a gyerekem, miben más, mint a többiek, miben jobb vagy rosszabb?
Hogyan neveljem? (Persze, egyszerű: nézzük az alternatívákat, és válasszuk ki, hogy a saját személyiségünknek mi felel meg a legjobban. De ha nem látok alternatívákat, és nem ismerem önmagam...?)
Hogy viszonyuljak az egyediségéhez, a vérmérsékletéhez, a játszmáihoz?
Hogyan segítsek majd neki megtalálni az ő saját, egyedi és megismételhetetlen útját, a hivatását, beteljesíteni a sorsát? (Miképpen találjam meg a sajátomat, hogy ebben példaként szolgálhassak neki?)
Hogyan segítsek neki boldog emberré válni?

Furcsa dolog, hogy bár gyereket nevelni a világ legösszetettebb, legnehezebb, legsokoldalúbb, legembertpróbálóbb és egyben legfontosabb feladata, a mai rendszer, ami mindent intézményesít, mindenhez végzettséget ír elő, és egyáltalán, mindenbe beleszól, pont ehhez a feladathoz nem nyújt semmilyen támpontot. Nem kötik végzettséghez, nem oktatják iskolában, nem ellenőrzik, hogy jól csinálom-e (szerencsére). Sajnos ugyanezen rendszer számlájára írható (bár lássuk be, a rendszer mi magunk vagyunk, belőlünk áll össze), hogy nincsenek közösségek, amik a fent leírt feladatkört elláthatnák: referencia lennének és segítség: tükör és kályha.

Lángos

Barátim! Bajban a Balaton!

Van víz, és szép tiszta is, van program, szépen fejlődik az infrastruktúra, a magyarok is kezdik újra felfedezni a Magyar Tengert. Van retró (lsd. Klub Aliga: nem újítunk fel semmit, nem festjük újra a játszótéri játékokat sem, nem javítunk hintát, de még meg se olajozzuk – biztos a nyikorgás is retró – , és nem gyomláljuk ki a homokozót), Cimmer Feri, palacsinta, sült hal – és lángos.

A lángos fantasztikus találmány. Tipikus nagyüzemi kaja – nem mintha ne lehetne otthon előállítani, de annyi macerával és dzsuvával jár, hogy az ember ritkán szánja rá magát, és úgysem lesz olyan, mint a parti lángossütőnél. Pedig a múltkor a lángossütő néni félig suttogva meg is osztotta velem a jó lángostészta titkát – valami csupa tejről volt benne szó, meg hogy jó lágy legyen. Én meg visszasúgtam, hogy Enyingen ettem eddig a legjobb lángost, az kicsit sárga volt, valószínűleg kukoricaliszttől. Előszezon volt, volt időnk sutyorogni.

DE!
Tavaly óta azt tapasztalom, hogy a lángosok ízesítésére szánt zúzott fokhagymát nem vízbe áztatják, hanem olajba. Nem tudom, hogy ki és miért találta ezt ki, de igen csúnyákat gondolok róla, amióta szembesültem a jelenséggel.
A lángos eleve olajos, hizlal mint a fene. Mi meg ugye kövér emberek és dagi gyerekek nemzete vagyunk, nem kéne még súlyosbítani a helyzeten. Vigyáznom kell családom amorf vonalaira (illetve Móziéira azért, hogy ne legyenek amorfak). A nagyüzemi lángos éppen attól jó, hogy a sütéséhez használt olaj mindig pont elég sok és forró, a tészta nem szívja tele magát vele. Amikor pedig kiveszik, ott az az okos kis állvány, olyan, mint egy edényszárító, ahol a lángosok a felületükre ragadt olajtól is megszabadulthatnak. Ezek után ki az a marha, aki OLAJJAL keni meg a lángost?

Minden egyes lángossütőnél megkérdeztem, hogy miért olajba, miért nem vízbe, a következő válaszokat kaptam:
- Ez új fokhagyma, azért zöld (tényleg elég bizarr színe volt, fokhagymához képest), és az vízben megromlana.
- ÁNTSZ-előírás
- Ezt adta a főnök utasításba.
- Bamba bámulás – Vízbe?!

Mindenhol javasoltam, hogy ugyan térjenek már vissza a régi, jól bevált vizes fokhagymához, hiszen az része a Balatoni folklórnak, akár a sült hekk meg a szabadstrand. Ha már retró, hát legyen a fokhagyma is retró!

Mátrix

Ma a gépek segítségével megsemmisítő csapást mértünk lakásunk népes kaszáspókállományára, akik otthonunkra mint saját Zionjukra hajlamosak tekinteni.
Szokás szerint meghagytunk pár fiatal hímet és nőstényt (persze a legéletrevalóbbakat, akiknek elég eszük volt elbújni könyvek, bútorok mögé, nem a rugalmatlan matuzsálemeket, akik ostobán megbíztak lenge hálóik védelmében), akik újraalapíthatják a kolóniát, egyúttal ellátják majd otthonunk további rovarvédelmét.

Ha ezt a gyakorlatot elég sokáig folytatjuk, a következő végkifejletre számíthatunk:
1. a kaszáspókok öntudatra ébrednek, és kihajítanak minket a lakásból; vagy
2. egy nap Neo-kaszáspók ébreszt minket, és meggyőz arról, hogy ez a hentelés igazán fölösleges, éljünk inkább békés szimbiózisban ezentúl: mi nyugodt, meleg otthont biztosítunk nekik, ők meg cserébe kordában tartják az egyéb-ízeltlábú-állományt.

Hajlok rá, hogy egyetértsek vele, ezért évente csak egyszer-kétszer regulázzuk meg őket. Nehogy elkanászodjanak.

Papagáj

Mó reggelijét befejezve, villával a kezében sétára indult a balatoni kertben. Barátainkkal, Ákossal és Krisztával alig ébren bambultuk, ahogy a gyerek ismerkedik az autójukkal. Egyszer csak feltűnt, hogy nincs már nála a villa. Tudván, hogy előszeretettel dugdos dolgokat az autó különböző réseibe, elkezdtük keresni a villát: megmotoztuk az autót, közben kérdezgettük Momót: Mó, hol a villa? Hol van? Hová tetted? Hol? Villa! Hol van? Ő pedig boldogan mondta utánunk: Hol? Villa! Hol? Majd még felolvasta nekünk a rendszámot is: né-ö-ha...
(A villa végül a bal első kerékből került elő.)

Most épp a kocsikulcsot keressük...
Á, megvan! A virágládában volt elásva. Zoli esküszik, hogy nem ő volt...

Hogyan neveljünk Vízinyuszit?

Májusban a legszebb a Balaton. A hatalmasnyugodt, feszülő, kék vízben nagy halak ugrálnak. A kikötőben a vitorlások kötélzetén csengettyűzik a szél. Csend van, strandolók nincsenek, csak a csendet befogadni akaró néhány ember és kutya. Arasznyi kis sikló nyújtogatja ránk a nyelvét. Úszni tanuló kiskacsák rajzolnak fodros vonalatlat a parttól kőhajításnyira. A parti öreg fűzfák virágban, a fű friss, zöld és erős. .
Délután van, a Nap előbb élénksárga, majd mély napszínű, aztán egyre vörösebb hidat fektet a tóra, meleg napsütés.
A betonozott part mentén nagyobb és kisebb sziklák; a lépcsőket még nem tették be, így a vízbe csak a nyálkás, csúszós, ingatag kövek közt lehet beóvakodni.

Gondoltam, míg Mózi, Eszter és András Esztere sétálnak, napoznak, játszanak, addig én úszok egyet. Mózika már a parti köveknél nagy érdeklődést mutatott a vízijátékok iránt, tavalyi nádat, aprókavicsot dobált a betonpartról a kövek közé.
Nade amikor Apa bement a Tóba? Lábát emeli, cipőjét lazítaná, kertészgatya pántját oldogatja... Ő is menne! Eszter(ek) arcán a rémület. Tizenhatfokos tóban úsznék, s Te nem segítsz, Anyám?
Amikor a sziklák közé mászik az immár pucér gyerek, nincs menekvés. Hagyom mászni és segítek neki, valahogy csak elbukdácsolunk a vízig. Vízbemerítem. Csend, majd vihogás. Mégegyszer. Kacag. Dobálom, húzom-vonom. Vigyorog. Vízbe mégegyszer. Sikongat.
Óvatos Apa öt perc élvezkedés után kiadná a kétévest, hogy hát mégiscsak 16 fokot mutatott a met.hu Siófoknál, gyorsan töröljük szárazra! De nem oda Buda/Mózi. Ő aztán ki nem megy innét! Teper befelé. Végül erőszakot követek el rajta, és kirakom a szűrét a partra. Nagy törölközés, dörzsölés, anyai szívről kő le. De nekem még csak az egyik lábam van kint, amikor a gyerek egyik lába már megint bent.
Még öt perc lubickolás.
Szomjas gyerek a Balatonból iszik. Én itatom két kézből. Olyan tiszta a víz.
Levezetésként tíz perc hintázás kifejezetten jár egy Vízinyuszinak.

Másnap kora délután kisétáltunk a Magaspartra. Ötven méteres magasságból szép kilátás nyílik Tihanytól Veszprémig. De Mózikának senki nem mondta, hogy a Balaton, amit föntről lát, vagy 200 méterre van előre és vagy 70 méterre alattunk. Megy mint a bolond, neki a rézsűnek, löszfalnak, hogy ő márpedig ma is fürdik. Lábát emeli, hogy le a cipővel, néz rám, nyafog.
Hát nincs más választás, megyünk a partra. Már készülünk, viszünk neki is cuccot. Megint nem lehet kiszedni a vízből. Két hosszas úszólecke között a parton játszik, homokba pisil, pisipogácsát alkot. Mégiscsak két éves. Ugye muszáj persze megfüröszteni megint.
Aztán ő is megpróbál a kövek közt bemászni a tóba. Inkább megtanítom, minthogy itt összetörje magát... Végül a Nagy Szikláról (strandlabdányi) sikerül leereszkednie egyedül, de persze nem talál a csúszós kövön fogást a lába, seggreül, sír. Hát egy kis fürdés megvigasztalja gyorsan.
Végül menekülnünk kell, különben a gyerek nemcsak az aranyhidat várná meg, de a vacsorát is a Balatonba kéretné.

XXI. század

Tegnap este bambuljuk a tévét - kicsinyünk nem az a korán fekvős fajta, mi már rég alfa üzemmódban vegetálunk, ő meg még mindig pörög -, a Mezzón megy valami zongoraverseny (Zoli szerint nem zongoraverseny volt, hanem szonáta zongorára és csellóra). Mózit érdekli a dolog: táncol rá, nézi a tévét. Aztán odamegy a kanapénak arra a részére, ahol nem terpeszkednek a felmenői, és nekiáll rajta zongorázni. Közben időnként rápillant a tévére, hogy hogy is csinálja a bácsi. Se lát, se hall, 15 percig püföli a kanapét. Néha majd' hanyattesik a nagy igyekezettől.
Mit csinál ilyenkor a 21. századi szülő?
Kapkodva előrántja a mobilját.
Megnézi, van-e rajta kamera.
Örül, mert van. :-)
Felveszi a gyereket (aki ezt észre sem veszi, mert teljes beleéléssel zongorázik). A felvétel néhol remeg, szülő vinnyogva próbálja visszafojtani a röhögést.
Visszanézi a felvételt.
Megint örül, mert hangot is felvesz a mobilja.
Csinál még egy felvételt, a biztonság kedvéért.
Aztán áttölti a telefonról a fájlokat a laptopra, amin van infraport.
Aztán átviszi pendrájvon a PC-re.
Aztán konvertert keres, mert a telefon persze valami elvarázsolt fájlformátumot használ.
Aztán blogot ír, és megosztja az élményt a barátaival és ismerőseivel.

Szóval gyermekünk most már nem csak doktor lesz és olimpiai bajnok vízilabdázó, de világhírű zongoraművész is. ;-) Szegénykém...

Karácsonyi bolondokháza

Újévi fogadalmam: nem hagyom magam lebeszélni, és ha januárban találok valakinek megfelelő karácsonyi ajándékot, hát megveszem – már ha telik rá, persze. ;-)

Az ünnepek alatt hallgattam… Nem akartam senki nyakába zúdítani a keserűséget, ami igyekezett nap mint nap legyűrni.
Nálam az Advent már harmadik éve egybeesik Anyu betegségével és halálával, illetve az erre való emlékezéssel. Nem egy jó felütés az örömteli várakozáshoz… Szerencsére a fájdalom valamelyest tompul idővel, és ahogy nő a család, talán egyre több vidám dolog vonja majd el a figyelmem. Remélem, megérem majd a nagymamakort, és olyan leszek, mint Zoli Csöpi nagyija. Csöpike igazi családösszetartó erő volt: szeretett mindenkit, aki szerette az unokáit, nem válogatott a menyek és „unokamenyek” között, és fergeteges nagycsaládi ünnepségeket rittyentett látszólag különösebb felhajtás nélkül.
Hiányoznak nagyon mindketten…
Aztán bedarált a nagy karácsonyi gépezet: az utolsó pillanatig szaladgáltunk megfelelő ajándékok után, sütöttünk 50 rúd bejglit, és a karácsonyi ebéd nagy részét is én főztem meg, és persze a hozzávalókat is több körben kellett beszerezni zsúfolt áruházakban, piacokon és henteseknél. A december 24-e az immáron szokásos „Szentebéddel” indult Budapesten Zoli családjával (illetve persze előtte a félnapos főzőcskézéssel), majd felpakoltuk a lakást, felnyaláboltuk Mózit, és elkocsikáztunk Debrecenbe (örök hálám Zolinak, hogy évek óta zokszó nélkül vállalja ezt a vesszőfutást). Otthon Szenteste Apuval, nagyanyámmal és az öcsémékkel, ha jól emlékszem kisebb morgásokkal megúsztuk, a nagyobb hisztik csak másnap vagy harmadnap kezdődtek, amikor elmúlt a Nagy Karácsonyi Zabálás agyat-testet lebénító hatása. Mózi cukorfalat volt: táncikált a tükör előtt (sőt, tudományos kísérleteket végzett vele), és könyvből mesét olvasott a bőröndön heverő macskának, aki néhány karmolással honorálta a szórakoztatást (pedig Mózi biztosan nem bántotta: a szomszéd macskáján szokott gyakorolni, és szerintem nincs még egy másfél éves, aki ilyen finoman nyúlna egy cicához). 28-án irány haza, nagymosás, de legalább főzni nem kell. ;-)
29-én hirtelen felindulásból nekiálltam leszoktatni Mózit az éjszakai cicizésről. Ő jól bírta (párszor felnyösszent, de némi sss sss ssss-től rögtön visszaaludt), én viszont, mint aki megivott egy vödör kávét: minden zajra felszisszentem. Hol Mó nyösszent, hol Zoli horkolt, alig 1-2 órát aludtam, azt is felszínesen. 30-án ezért pokoli rossz kedvem volt: közöltem szegény Zolival, hogy a szilveszter katasztrófa lesz, meg én is benne, jobb, ha el sem megyek, és egyébként is grrr.

Aztán kialudtam magam, felnyaláboltuk a kaját, cuccot, gyereket, és elautóztunk Egiék házát felavatni, és megünnepelni az Újévet. Nem volt katasztrófa, sőt! :-)
A ház gyönyörű, de ezt már korábbról is tudtuk: amióta beköltöztek, több napot is ott csöveztünk Mózival (Apát beadtuk a dolgozóba). Mó így már ismerte a helyet, félórán belül feloldódott a gyerektársaságban, és onnantól csak néha került elő. Magyariék Ki-Mit-Tudot rendeztek a gyerekeknek, Mózi pedig végig ott kiabált, táncikált, énekelt, halandzsázott és tapsikolt a „színpadon”. Örült a szívem. :-)
Egiéknek köszönjük szépen a vendéglátást! Eddig nem hittem, hogy egy szilveszteri buli akár még jól is elsülhet. :-) Az új év pedig új energiákkal lepett meg: buzog bennem a kreativitás, úgyhogy ülőkét csinálok Mónak. De ez már egy következő bejegyzés lesz…

Mózi születése

Egy év próbálkozás után, közvetlenül munkahelyváltást követően jött össze a terhességem. Olga barátnőm ajánlotta a szülész-nőgyógyászát, aki a Szent István Kórházban praktizál. Ezt később nagyon szerencsésnek találtam, mert a Szt. István nagyon mama- és bababarát kórház, egyike azon keveseknek, ahol nincs kötelező borotválás és beöntés, van alternatív szülőszoba, és kezdettől a mamával van a baba, napi 24 órában. A terhesség alatt sokat olvastam a „szakirodalmat”, jártam kismamajógára, viszont nem tudtam elmenni a kórház előkészítőjére (március legvégéig dolgoztam). Onnantól, hogy nem dolgoztam, egyre fáradékonyabb lettem, se kedvem, se erőm nem volt csinálni semmit.
2006 április 22-ére voltunk kiírva, de még semmi nem volt: zárt méhszáj, nyákdugó a helyén (később sem volt szerencsém hozzá), a szülésznő meg a hasamat elnézve császárt jósolt. Én végig azt mondtam, hogy inkább rendes szülést szeretnék, és ő epidurális érzéstelenítést javasolt, mert hosszú szülést gyanított. Kétnaponta jártunk CTG-re (avagy NST-re), meg flowmetriára, végül másodikán reggel azt mondta a dokim, hogy este jöjjek be csomaggal ballonos tágításra, reggel szülünk. Na, ettől megijedtem, és előástam a motyómból a Caulophillum nevű (remélem, így írják) homeopátiás bogyót, amit homeopátiás oxitocin néven is emlegetnek, méhszájlazító hatása miatt. Ettől (vagy nem – én mindenesetre ennek tulajdonítom) egy órán belül beálltak az ötperces fájások – még haza sem értünk, már mondtam Zolinak, hogy elkezdődött. Innentől kutyául szenvedtem, otthon Zoli javasolta, hogy feküdjek be a kádba, de ott se volt jó – ő javasolta (a szülésznőt idézve), hogy próbáljak inkább még egy kicsit otthon kitartani, én meg ordítottam neki, hogy gyerünk a kórházba!
Azt hiszem, olyan 2-3 körül értünk be, ott megvizsgáltak (az ügyeletesek vizsgálata nagyon fájdalmas volt, a saját dokimé nem), a magzatvíz is elment, én meg elkezdtem érzéstelenítésért könyörögni. Rákötöttek a vajúdóban a CTG-re, de képtelen voltam a fájások alatt nyugton maradni, így jó soká tartott. Aztán kiutaltak nekem egy szülőszobát.
Öklendeztem (a hányáson már otthon túlestem), vergődtem, nem találtam a helyem. Zoli tündér volt, végig mellettem maradt, enni sem ment el (legközelebb csomagolok neki valami kaját), vizes kistörölközőből itatott. Nemsoká (persze ez csak nekem „nem soká”, egyébként órák teltek el, de én csak arra emlékszem, hogy néha felnéztem az órára, és elcsodálkoztam, hogy hova tűnt az idő) jöttek a tolófájások, de a méhszáj még talán 2-3 ujjnyinál tartott, nem lehetett nyomni. Végre előkerült az aneszteziológus egy gyakornokkal, többször is nekifutottak, mire sikerült bekötniük az epidurális érzéstelenítést. Azt hiszem, jó nagy adagot kaphattam végül, mert erősen csóválták a fejüket közben, hogy még mindig mozog a lábujjam. Az EDA lecsitította kicsit a fájdalmakat, viszont sajnos későn, mert mire hatott, lassan lehetett volna nyomni, de nem éreztem semmit. Akkor meg nyomták az infúzión az oxitocint, de reménytelenül fájásgyenge voltam. Egy darabig próbáltunk nyomni, de nem haladt a dolog sehova, és akkor az ügyeletes doki azt mondta az én dokimnak, hogy „Szedjük szét!”. Na, ettől nem lettem boldog, mert azt hittem, hogy engem, de kiderült, hogy az ágyat. Úgy döntöttek, vákummal rásegítenek. Eddig a pontig zene ment (mi hoztuk, segített), meg félhomály volt, akkor erős lámpákat kapcsoltak, kikapcsolták a zenét, és munkához láttak. Kétszer futottak neki a vákummal, (ekkor már bent volt az ügyeletes doki, az én dokim, a szülésznőm, meg még két másik szülésznő, vagy bába, vagy ki), de nem sikerült összhangba hozni a fájásokat (amiket eddigre egyáltalán nem éreztem), a tolást, a nyomást a hasamon meg a vákumot. Végül a szülésznőm (Zoli szavaival élve, mert ezt a részt csak tőle tudom) félrerugdosta a dokit, és valami műfogással kivarázsolta belőlem a gyereket. Háromnegyed kilenc volt ekkor.
Mózit amúgy kulimászosan megkaptam, addig lemostak (az nagyon jól esett), aztán Mót is megfürdették, felöltöztették, emgem meg háromnegyed órán át hímzett a dokim (nem nagyon foglalkoztam vele, addig ismerkedtünk Mózival, aki pici volt, nagy kezekkel és tappancsokkal). Aztán pisilés, mászkálás (a szülésznők féltettek, hogy elájulok, olyan sápadt voltam, ők nem tudták, hogy mindig így nézek ki), és leköltöztem az egy szinttel lejjebb lévő kórterembe, ahol elbúcsúztam Zolitól. Mózit akkor még vizsgálták, aztán késő este meghozták, és onnantól végig velem volt. A nővérkéket macerálni kellett, hogy segítsenek a szoptatásban, és a fürdetést sem hagytam ki soha, kérdezgettem a néniket, hogy mit hogy. Mózi nagyon sokat aludt (nem a nővérektől vagy az orvostól tudtam meg, hogy azért, mert sárga, hanem a szülésznőmtől, akivel összefutottam a folyosón, amikor épp két friss babát „kézbesített” az osztályra), így tulajdonképpen eléggé unatkoztam, és szívesen elmentem volna korábban. A gátsebem fájt – a dokim megnézte, és jeges borogatást javasolt, amit kérésre adtak a nővérszobában, és nagyon jót tett. Mó kedd este született, minket szombat délben bocsátottak haza, csak sajnos így nem tudtuk kiváltani a felírt popsikenőcsöt meg fürdetőkrémet meg köldökhintőport. Mindegy, legközelebb már rutinosak leszünk.

Tanulságok:
A Szt. István jó, mert nem macerálják az embert túl sokat, de nem jó annak, aki a) azt akarja, hogy kinyalják a fenekét, b) nem akar 5 ágyas multikulti kórteremben feküdni c) nem mer kérdezni. Ideális viszont többedik gyerekes, belevaló kismamáknak. Én legközelebb is szívesen szülnék itt. Sokakat zavar, hogy a látogatók szabadon bejárhatnak a kórtermekbe, én boldog voltam, hogy Zoli ottvolt, amikor csak tudott, és vigyázott Móra, amíg én lezuhanyoztam (ami kb. olyan volt, mint egy újjászületés).
Szerintem a következő szülésemnél már nem fogok ennyire parázni – szerintem a félelem miatt tágultam ennyire nehezen, és ettől húzódott el ennyire a dolog.
Ha kibírom (és a második szülés általában gyorsabb, mint az első), nem kérek érzéstelenítést – teljesen felborította a szülés ritmusát. Viszont igyekszem végig szedni a Caulophillumot – most, bevallom, hamar leálltam vele – „túlságosan” erős fájásokat csinált. Ami persze szükséges, ha az embernek fél nap alatt kell 10 centit tágulni, de akkor csak arra tudtam gondolni, hogy „elég!”.
Legközelebb, ha nincs probléma egyikőnkkel sem, megpróbálok egy-két nap után lelépni a kórházból – most már tudom, hogy lehet. Nincs semmi értelme bent üdülni, ha nincs semmi gond.
Szülés után jó gyorsan emészthető, kalóriadús dolgokat enni, úgyis mint: puding, madártej, túrórudi, palacsinta. (Aztán persze tudni kell időben leállni ezekkel. ;-)) Ezen kívül fontos a vitamin: zöldség és gyümölcs. Ebből következik, hogy az átlag kórházi koszt tökéletesen alkalmatlan a frissen szült kismama erejének visszaadására és a tejelválasztás beindulásának segítésére.